Az 1960-as évek végén és a 70-es években újra jelentkező infláció és stagnálás okát – nem függetlenül az olajválságtól – alapvetően a magas bérekben és az állami beavatkozásban jelölték meg a közgazdászok. Az államok eladósodása, a költségvetési deficit növekedése és a fokozódó pénzügyi zavarok csökkentették a keynesi gazdaságpolitika hatását, s egyre inkább háttérbe szorították a keynesi teóriát. A keynesi elmélet leghatásosabb bírálói a 70-es évektől a chicagói iskola képviselői voltak. A chicagói iskola alapvető közgazdasági elve a piacgazdaság liberalizálása, a csekély állami (kormányzati) gazdasági beavatkozás, az alacsony adók, a minimális költségvetés szorgalmazása, s helyette a pénzmennyiség banki szabályozásának – azaz a monetáris politika – előtérbe helyezése.
A monetarizmus elve Milton Friedman nevéhez kötődik. Alapvető tézise szerint, ha a kormány fokozni akarja a konjunktúrát, nem az állami kiadások növeléséhez kell folyamodni, ahogy ezt Keynes tanította. Az [állam]? csak akkor járulhat hozzá a gazdaság növekedéséhez, ha növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Hangsúlyozza, hogy amennyiben a politikusok többet kívánnak költeni, akkor ehhez vagy az adófizetőktől, vagy a tőkepiacokon kell pénzt szerezniük, a magasabb adók viszont a pozitív konjunktúrahatást nyomban eliminálják, a magasabb államadósságok pedig kiszorítják a piacról a magán [hitelfelvevő]?k egy részét, és így gátolják a beruházást. Az állam által nyújtott [kölcsön]?ök egyébként sem mások, mint leendő adók. Friedman azt is hangsúlyozza, hogy az instabilitást nem a piac egyéni résztvevői idézik elő, hanem a politikusok, ezért véleménye szerint egyáltalán nem szabad konjunktúrapolitikát folytatni a kormánynak. Az állam dolga csak a magántulajdon definiálása, az ország védelme, a legszegényebbeknek az éhezéstől és nyomortól való megkímélése.
A monetarizmus tehát a nemzetgazdaság legstabilabb összefüggésének a pénz keresleti függvényét tekinti. Elsősorban a keynesiánus gazdaságpolitikákkal együtt járó magas inflációval szemben kialakult irányzat, ami szerint az infláció mindig monetáris jelenség. Vitatják a fiskális politika hatásosságát, mivel a kormányzati, a gazdaságot egyensúlyától eltérítő beavatkozásokat a pénzpiac a kamatok és az infláció változásával (a pénz értékének változásával) korrigálja. Ezen kívül az irányzat hívei szerint az inflációt, vagy deflációt nem aktív keresletszabályozó politikával érdemes kordában tartani (mint ezt a keynesianisták ajánlják), hanem a gazdaság pénzkeresletéhez igazodó és előre kiszámítható pénzkínálattal.