Neoklasszikus közgazdaságtannak nevezzük a 19. század utolsó és a 20. század első harmadában (1871-1936) uralkodó közgazdasági elméleti irányzatot. Általános vélekedés szerint a neoklasszikus közgazdaságtan időszakát John Maynard Keynes "Általános elmélet"-ének megjelenése (1936) zárta le; mások viszont úgy gondolják, hogy a jelenleg domináns mikroökonómiai és makroökonómiai irányzatok is a neoklasszikus iskola részei, vagyis ennek a közgazdaságtani irányzatnak a fejlődése mindmáig nem zárult le.
A neoklasszikus közgazdászok nézeteinek újdonsága abban rejlik, hogy elválasztották az érték és az ár fogalmát, és az utóbbi szerepét tették hangsúlyosabbá, illetve összefüggést mutattak ki a hasznosság és a kereslet között. Ezáltal az érték szubjektív kategóriává vált.
További fejlődés még, hogy míg a klasszikus közgazdaságtan a nemzetgazdaságot helyezte vizsgálódása középpontjába, a neoklasszikusok figyelme a gazdaságot alkotó egyének (valamint a vállalatok) viselkedésének, a rendelkezésükre álló erőforrások optimális felhasználásának tanulmányozása felé fordult. Elméleteik szerint a gazdaságot a javaknak az egyének között zajló cseréi alkotják. A csereszándékok a Walras által levezetett [általános egyensúlyelmélet]?ében egyértelműen meghatározzák a javak árainak arányát; a pénz szerepe a csere technikai lebonyolításán kívül csupán az, hogy az ármérce (numéraire) szerepét töltse be. Ez lényegében a mikroökonómia tudományának megszületését jelentette.
A neoklasszikus gazdaságtan törekvése volt továbbá, hogy megerősítse a közgazdaságtan tudományos jellegét, a politikától független, a dedukció módszerére épülő, a természettudományokhoz hasonló, „tiszta” tudományágat hozzanak létre. Ennek eredményeképp gazdaságpolitikai elemzések kikerültek a közgazdaságtan keretei közül, míg a tudományos szemléletet erősítette a matematikai eszközök mind gyakoribb használata.
Híresebb képviselői:
- [William Stanley Jevons]?
- [Carl Menger]?
- [Léon Walras]?
- Alfred Marshall