Pénzhelyettesek

A pénzforgalomban sokáig csak a nemesfémtartalmú érmék vettek részt, melyek értékét az érme arany vagy ezüsttartalma határozta meg. A kereskedelem fejlődésével az nemesfémek használata egyre körülményesebbé vált - az érmék használat közben koptak, szállításuk mennyiségüktől függően kockázatosabbá, nehézkesebbé vált - így már évszázadokkal ezelött létrejöttek olyan letéti intézmények, melyek a náluk elhelyezett nemesfémről igazolást kiállítva lehetővé tették, hogy a forgalomban pénzhelyettesek jelenjenek meg - ezek lettek a letéti jegyek.
 
Az ipari forradalmat követően az áruk, majd a szolgáltatások mennyiségének bővülésével, a tömegtermelés beindulásával a forgalom lebonyolításához szükséges pénzmennyiség is növekedett. Azonban a pénz (nemesfém) mennyisége nem növelhető korlátlanul. Ez oda vezetett, hogy realatív pénzhiány alakult ki, azaz a forgalom pénzigényéhez képest a pénzmennyiség (aranymennyiség) növekedése kisebb volt. Ezt csak egy ideig ellensúlyozhatta a pénz forgási sebességének növekedése. Az áruforgalom lebonyolítása korlátokban ütközött. Ennek következménye lett volna, hogy a gazdaság szereplőinek csökken a profitja. Ezért [kereskedelmi váltó]?t hoztak létre, mely rögzítette a két fél közötti hitelviszonyt.

A váltó a relatív pénzhiány okozta gondot csak abban az esetben oldja fel, ha a kibocsátó a gazdaság más szereplőitől a váltó ellenében akár azonnal megvásárolhatja a termékeket. Itt felvetődött a bizalom és az adós fizetőképességének problematikája.
A váltók esetében olyan személyek szavahihetőségéről, és fizetőképességéről kellett az elfogadónak véleményt alkotnia, akikről csekély információjuk volt. A részleges információhiány és a relatíve nagy számú fizetési probléma akadályozta a váltók használatát és elfogadását. A nagyobb biztonság és a papírok forgalomképessége miatt a fizetési ügyletek lebonyolításába bekapcsolódtak a létrejövő tőkeerős bankok, ezek közreműködésével történt az ügyletek lebonyolítása. Egy idő után azonban a bankok már saját magukra szoló követeléseket, lejárat nélküli bankárváltókat bocsátottak ki, ún. pénzjegyeket, más néven [bankjegy]?et.

Az egyes bankjegyek elfogadottsága és elfogadási árfolyama is eltérő volt. Az állam nyújtott erre megoldást, a pénzkibocsátást törvényileg saját hatáskörbe véve a sok féle pénzhelyettest felváltotta egy adott hivatalos, törvényes fizetési eszköz, melynek kibocsátása, mennyiségének szabályozása állami hatáskör. Az állami kincstárak papír anyagú pénzeket bocsátottak ki, melyek elfogadását hatalmuknál fogva kötelezően előírták. Ezek tehát hatalmi szóval létrehozott, kényszerárfolyammal ellátott pénzhelyettesek voltak, melyek pénzként funkcionáltak. Létrejött a [papírpénz]?.
Mivel az államok költekezési hajlama erős, ezért a kibocsátott jegyek állománya dinamikusan növekedett, és a kibocsátások időről időre drámai inflációval, a papír anyagú pénzek elértéktelenedésével, a nemesfémek forgalomból való eltűnésével, pénzügyi válságokkal, a nemesfémekre történő átváltási lehetőség időleges felfüggesztésével, esetleg az átváltási arányok csökkentésével, azaz devalvációval jártak együtt.

Egyes közgazdászok szerint az összesített pénzmennyiség nem lehet nagyobb, mint a nemesfémek mennyisége, ha ennél több lenne, az inflációt idézne elő. Az 1844-ben Angliában elfogadott Peel-törvény, ezen álláspont alapján próbálta szabályozni a pénzkibocsátást. Ez a rendszer volt az aranyfedezet gazdasági rendszere, de a gyorsan változó gazdasági mechanizmusok miatt nem működött sokáig.

Az aranyfedezetet felváltó banking-elmélet követői szerint nem baj, ha arany mennyiségét meghaladóan bocsátanak ki pénzhelyetteseket, bár elismerték, hogy annak túlzott mértéke inflációt okozhat. Ez akkor következik be, ha kibocsátott pénz mögött nincs áru-, vagy szolgáltatásfedezet. Szerintük egyenesen káros, ha a pénzmennyiség szabályozását az arany mennyiségéhez próbálják igazítani. Ennek eredményeként alakult ki az aranyfedezet helyett az [árufedezet]? rendszere.

Lásd még: Pénzhelyettesítő