Pénzforgalmi szabvány, mely a Mária Terézia által 1750-ben ausztriában (a porosz Graumann pénzláb ellenében) bevezetett a úgynevezett [húszforintos pénzláb]?at váltotta fel az 1753-as Bajorországgal kötött egyezmény alapján.
A húszforintos pénzláb értelmében egy [kölni márka]? értéke (233,856 gramm) színezüstből 20 [forint]?ot (illetve 10 tallért) kellett verni.
A szabvány rendelkezett a váltópénzekről is:
- 1 konvenciós krajcár = 4 pfennig
- 1 konvenciós forint = 60 konvenciós krajcár = 240 pfennig
- 1 konvenciós tallér = 2 konvenciós forint = 120 konvenciós krajcár = 480 pfennig
- 1 kölni márka színezüst = 10 konvenciós tallér = 20 konvenciós forint = 1200 konvenciós krajcár = 4800 pfennig.
Mivel azonban a [konvenciós forint]? és a krajcár nem illeszkedett a Bajor, majd a később a konvencióhoz csatlakozó többi dél-német állam pénzrendszerébe, 1754-ben áttértek a [24 forintos pénzláb]?ra, illetve az aszerint vert dél-német forintra.
Eszerint:
- 1 dél-német forint = 60 dél-német krajcár
- 1 konvenciós tallér = 2,4 dél-német forint = 144 dél-német krajcár
- 1 kölni márka színezüst = 10 konvenciós tallér = 24 dél-német forint = 1440 dél-német krajcár.
Ezek után a konvenciós pénzláb a 24 forintos módosított formájában Nyugat- Dél-Németországban, valamint egyes északi és közép-német államban is eterjedt. Tulajdonképpen a Német-Római birodalon teljes azon részén érvényes volt, ahol nem a Graumann pénzlábat használták.
Végül 1838-ban a Drezdában létrehozott [Német Vámunió]? valamennyi tagjára érvényes egyleti tallérra, a 24½ forintos pénzlábra tértek át. A konvenciós pénzláb legtovább Ausztriában és Magyarországon volt érvényben (Osztrák-Magyar Monarchia), azonban az 1857-ban a Vámúnióval kötött egyezmény értelmében itt is bevezették az [egyleti tallér]?t.