Marshall-terv

A Marshall-terv egy nemzetközi gazdasági segélyprogram volt a második világháború után, melyet meghirdetőjéről, George C. Marshallról, az Egyesült Államok külügyminiszteréről neveztek el.
Marshall 1947. június 5-én hirdette meg a programot minden olyan háború sújtotta európai ország számára, amely az újjáépítésben hajlandó volt az Amerikai Egyesült Államokkal (USA) együttműködni.

A segélyprogramot politikai és gazdasági érdekek kényszerítették ki. A II. világháborút követően a romokban heverő európai gazdaság sajátos irányt vett. Jelentős mértékű (amerikai) importra volt szükség, de a háborúban elgyengült gazdaságok valutahiányban szenvedtek. Ezen állapot megszüntetése céljából dolgozták ki a tervet, minden közgazdasági tapasztalatnak ellentmondva. A Marshall-terv kidolgozói szakítottak mind a klasszikus, mind a jóléti közgazdaságtan elveivel, s kezdettõl fogva tisztában voltak a feladat sürgõsségével és a program ideiglenes jellegével. A Marshall-terv legfontosabb feladata az volt, hogy áthidalja a háború utáni szükséghelyzetet, majd miután ezt megoldotta, visszavezesse az európai gazdaságokat a multilateralitás és a konvertibilitás ösvényére.

A programot az USA minden európai államnak felajánlotta, de azt a szovjet befolyás alá került országok, szovjet utasításra nem fogadhatták el. Nekik azért volt ellenszenves a terv, mert attól tartottak, hogy a segélyprogram révén egy európai államok fölött álló hatalmi szervezet jönne létre, amely az amerikai érdekek európai érvényesítésének eszközeként működne.
A szovjetizálódó közép-kelet-európai blokk politikailag és gazdaságilag is igyekezett elszakadni a demokratikus berendezkedésű nyugat-európai államoktól. Moszkva elutasította a tőkés világrendhez való kapcsolódás gondolatát, s ennek szellemében elzárkózott a Bretton-Woods-i egyezmények aláírásától, a világkereskedelmi egyezményhez való csatlakozástól is, és ellenezte az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának egyes funkciókkal való felruházását. A Marshall-tervre vonatkozó elutasítás egy hosszú távú stratégia része volt.

Ezt a visszautasítást követően a segélyprogramban résztvevő nyugat-, észak- és dél-európai országok az Egyesült Államokkal együtt 1948-ban létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét, az OEEC-t, melynek feladata az európai kereskedelem, a gazdasági stabilitás és növekedés ösztönzése, valamint a Marshall-terv keretében érkező amerikai segélyek koordinálása, szétosztása. Az OEEC-t nem lehetett integrációs szervezetnek tekinteni, de megalapítása jelezte, hogy Európa a politikai, gazdasági megosztottságából fakadóan eltérő irányba halad.

A gyakorlati megvalósítás rendszere a következő volt:
A fogadó országok az Európai Helyreállítási Program alapján állították össze éves dollárszükségletüket. Az elsõ körben az európai kormányok dollárban megkapták a Marshall-tervbõl nekik jutó összeget, melyet különleges számlákon helyeztek el. Ezeket a összegeket csak az OEEC-be delegált amerikai képviselõ jóváhagyásával hívhatták le. Miután a fogadó kormányok ezeket az összeget továbbkölcsönözték a helyi vállalkozóknak, azok a saját számlájukra árukat importáltak az Egyesült Államokból. Ezután a dollárkölcsön eredeti összegét kamatokkal együtt nemzeti valutában vissza kellett fizetniük a saját kormányuknak. A helyi kormány így ugyanazt az összeget újból kölcsönadta.

A Marshall-terv az Egyesült Államok 1948–-1951 közötti GNP-jének kb. 1,75 százalékát vette igénybe, összege 12 milliárd dollár volt. Ebből az összegből 9,2 milliárd dollár vissza nem térítendő segély, kb. 1,2 milliárd dollár alacsony kamatozású, kedvező feltételekkel nyújtott – 35 év alatt, 2,5 százalékos kamattal 1952-tõl kezdve törlesztendő – kölcsön, a fennmaradó 1,6 milliárd dollár pedig az Európán kívüli kereskedelem fellendítését célzó pénzügyi segítség volt.

A Marshall-terv hivatalosan 1952. július elsejével zárult. A segélyekben legnagyobb mértékben Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország, továbbá Németország nyugati térségei részesültek. Nyugati források szerint 1952-ig az összes amerikai hozzájárulás Európa gazdasági talpra állításához meghaladta a 15 milliárd dollárt. A Nyugat-Európa védelméhez biztosított amerikai támogatás az 1950/51-es költségvetési évben túlnőtt a 4 milliárd dolláron, 1951/52-ben megközelítette az 5 milliárdot.